Nagyon sajnálom, a rengeteg késést, de végre nyári szünet van, így be fogom pótolni :) ;)
Eleanor
Calder
Nem látok semmit, csupán csak a sötét
feketeséget. Fülemben hangfoszlányok hallatszanak, de nem nagyon tudok kivenni
belőle értelmes mondatokat. A fejem zúg, mozdulni alig bírok, de itt minden
nyugodt. Mintha valami más világban lennék, és lebegnék.
Egy érintést érzek karomon, majd
valami csöpög rám. Valaki beszél hozzám, de nem tudom meghatározni, hogy ki az.
Egyre több értelmes szót hallok. Az ember, szipog, valószínűleg sír, és ezt
érzem bőrömön.
- El, én nagyon sajnálom! Tudod, én
el akartam mondani Neked, de igazából már azt hittem tudod. Sajnálom, hogy így
kellett ezzel szembesülnöd, én csak a megfelelő pillanatra vártam. Nem
gondoltam volna, hogy így kiakadsz. Tudom, hogy az én hibám, ahogy összeraktak
minket szólhattam volna, de hülye voltam és nem tettem- hallom végre az
értelmes mondatokat. – Kérlek, ne hagyj el! Szükségem van még Rád! Te vagy a
legjobb barátom, tudod minden titkomat. Na, jó, a legtöbbet, és még olyanokat
is, amit más nem tud. Kérlek, kelj föl! – folytatja, és végre megtudtam ki
beszél hozzám: Harry. Én már felkeltem volna, de nem ment. Próbáltam legalább a
karomat felemelni, de nem tudtam. Valami erő nem engedte, hogy tudjak mozogni,
és felkeljek. Visszatartott. Akármennyire erőlködtem, ez a valami erősebb volt
nálam.
Pár perc múlva egy rövid szorítást
éreztem karomon, majd egy puszit kaptam homlokomra és Harry kiment. Ezután csak
a gépek csipogását hallottam, és semmi mást. Arra vágytam, hogy valaki
beszéljen hozzám, hogy valaki megérintsen, és legyen társaságom. Mintha valaki
meghallotta volna gondolataimat, egy ajtónyitást követően, egy egyelőre
ismeretlen személy leült, és megfogta kezemet, majd ujjait összekulcsolta enyémekkel.
- Eleanor, igaz, nem rég ismerlek, de
azt akarom, hogy felkelj. Nem szeretném, hogy itt hagyj minket, főképp ne
Harry-t. – kezdte az illető, aki hangjából hallatszott a szomorúság, a félelem,
és a bűnbánás. – Én nagyon sajnálom. Nem akartam balesetet okozni. Véletlen
volt, nem akartalak elütni. Tudom, most biztos utálsz, sőt Harry is, de
szeretném, ha felkelnél Harry miatt. Ja, és mielőtt elfelejteném! Nem tudom,
hogy hallasz-e, de első látástól fogva valami megfogott benned. Te más vagy, és
jobban meg szeretnélek ismerni ezért is kérlek utoljára, hogy kelj fel! Kérlek
szépen, kelj fel, nyisd ki szemeid!- folytatta sírva. Én próbálkoztam, még
mindig, ellentmondani ennek az erőnek, ami visszatart, de nem ment. Már
éreztem, hogy Louis, elengedi a karom, majd elsétál. Hirtelen, de lassan, nagy
nehezen kinyitottam szemeimet, de megszólalni nem tudtam. Mikor kinyitotta az
ajtót, még rám pillantott és észrevett. Azonnal szólt egy nővérnek, majd
visszajött hozzám. Mosolyogva nézett rám,de még mindig bűn bánva.
A nővérek elvégeztek rajtam pár
vizsgálatot, majd elhagyták a kórtermet. Egy kopogás után, Harry kócos feje
jelent meg az ajtóban, és mikor meglátott, szó szerint lelökte Louis-t a
székről, majd már pár fokkal vidámabban nézett le rám.
- Hogy vagy?- kérdezte aggódva.
- Nem tudom. A fejem egy kicsit fáj. –
válaszoltam, mikor már végre ki 5tudtam nyitni a szám. Egy kicsi vigyort
varázsolt arcára, majd elkomolyodott.
- Komolyan mondom, nem hiszem el,
hogy elütött.
- Hé, nem lett semmi komolyabb bajom!
És amúgy is tök aranyosan kért bocsánatot, és az az arc…- áradoztam, mire csak
megrázta a fejét.
- Tetszik neked? – kérdezte komolyan.
- Nem tudom. Helyes srác. Amit eddig
megismertem belőle, az saját magamra emlékeztet. Mintha a testvérem lenne.
- Aha. Szóval tetszik neked! – vágott
fura fejet a legjobb barátom. Én csak megráztam a fejem, majd még beszélgettünk,
és szemeim lecsukódtak.
