Nyolcadik rész

Eleanor Calder

- Louis, megtennéd, hogy lehozod a kék pulcsimat! Ja, és még a fésűmet meg a tőled kapott ékszereimet?- szóltam barátomnak, aki morogva tette meg újra és újra a fel-le irányt a lépcsőn.

- Tessék! Kell még valami?- tette fel a kérdést udvariasan megpróbálva, de inkább azt lehetett hangszínéből kivenni, már nagyon elege van belőlem.

- Nem, köszi! – sóhajtott. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? – simítottam végig arcán, mire hunyta szemeit, és csókot adott kezemre.

- Én is szeretlek! – mondta, és megölelt. – De ha nem indulunk el most, le fogod késni a géped! – szidott le, és kezemből kivéve a táskát indultunk is a kocsihoz.

- Bébi, vigyázz magadra oké? Nem karok hívást kapni, egy ottani kórházból. – nevette el magát, majd még utoljára megölelt, megcsókolt és elengedett.

- Szeretlek! – mondtam neki és elmosolyodott.

- Szeretlek!- mondta, és elindultam a kapu felé, ahol felszállhatok a gépre. Hosszú út elébe nézünk.

Mikor megérkeztük Hollywoodba, és elfoglaltuk a hotelszobáinkat, végre volt időm és lepihenhettem. Gyorsan levettem ruháimat, letusoltam és egy bugyit meg egy pólót felvéve bújtam bele az ágyba, de előbb küldtem egy üzenetet Louis-nak, arról, hogy épségben megérkeztünk. Behunytam a szemeimet, és pár percen belül el is elaludtam.

Reggel egészen frissen keltem, de sietnem kellett, mert reggel nyolcra vártak lent reggelizni, és mivel ma divatbemutató esz, jó is lenne ennem valamit, nehogy elájuljak.

Az ebédlőhöz vezető út ne volt túl hosszú, pedig a szálloda legfelső emeletén lakunk, de a lift hamar jött. Az egyik emeleten beszállt egy srác, aki nagyon ismerős volt régebbről, de semmiképpen sem akart eszembe jutni, ki Ő. Mikor megfordult és megláttam szemeit, azonnal beugrott ki az. Semmit sem változott az óta, amióta szakítottunk. Ugyanolyan helyes, kicsit több borostával, és ahogy látom több pénzzel, hiszen egy ilyen öltönyt nem igen engedhetett meg magának, még anno.

- El? Te vagy az kicsi lány? Úristen, mennyire csinos lettél! – szólalt meg, Bryan, miközben szemeivel körbepásztázott.

- Szia, Bryan! Köszi, te is… egészen jól nézel ki. – böktem ki, és végre leért a lift a földszintre, majd szemeimmel már a többieket kerestem. Indultam is feléjük, de Bry megállított. – Igen? – kérdeztem.

- Nem sétálunk, mondjuk holnap a városban? Tudom, hogy nincs programod!- kacsintott és meg nem várta válaszomat, el is ment. Leültem a többiek közé, és elkezdtem enni a mennyei reggeliből.

- Jól van lányok, öltözzetek át, és irány a színpad. A sorrend megvan? – kérdezte a modell ügynökségünk igazgatója, mire mindnyájan bólintottunk. Izgultam, hiszen a színpadon való járkálás nem nekem lett kitalálva, de egyszer mindent el kell kezdeni, ráadásul még a ruha is elég sokat mutat belőlem, na és persze ez a hely is tele van férfiakkal.

Kiléptem a zenére é elkezdtem járni magabiztosan, műmosolyt ejtve, a színpad elején ráálltam másik lábamra, megfordultam és indultam vissza. Olyan mintha egy szépségkirálynő választáson lennék, csak éppenséggel most Victoria Secret’s fehér neműkben vonulunk fel és nem a nekünk tetsző ruhákban. Ez így ment még körülbelül fél órán keresztül, folyamatosan öltöztük át más és más ruhába, és indultunk el egymás után a lányokkal a színpadra.

Mikor végeztünk, kifújtuk magunkat, jött a dicséret, majd megjelent Bryan, aki,- mint kiderült-, az itteni modellcég vezetője.

- Ne felejtsd el a holnapi találkozót! – súgta fülembe, majd megint belém fojtva a szót elment. Miért nem enged megszólalni? Miért nem engedi, hogy válaszoljak meghívására? Semmit sem változott! Ugyanolyan akaratos, mint volt.

- El, keresnek! – kiáltottak, mire felkaptam a mobilt és mosolyogva vettem észre, végre felhívott.